A mókus

A keskeny sétaút mélyen a fák között halad, távol a kijelölt turistaúttól. Csöndesen járok, a megszokott ütemben, eltűnve a körülöttem őrt álló szálfaegyenes gyertyános, bükkös erdőrészben. A János hegy, Normafa, hétvégén, mint egy városi sétáló utca. Most hét közben csendes, azért is hallom meg a kislány fojtottan felhangzó, örömteli kiáltását.

      — Jaj, ott egy mókus! Rám néz! — s lecövekel a szülei előtt. — Álljatok meg! A szemembe nézett! Nézzétek, ott van!

      A négy főből álló család megáll az út közepén, s az anya a kisebb testvért magához szorítva a megadott irányba figyel.

      — Ott! Ott! A szemembe néz! — suttogja a kislány ismét! — Látjátok?

      Mozdulatlanul állok, figyelem az ismeretlen kislány lelkesült arcát, s a rőtszínű mókust, aki pont a mellettem lévő fán, lábaival ugrásra készen a fatörzsbe kapaszkodik, és valóban a kislányt figyeli. Ritka örömteli pillanat — gondolom, amikor valaki felordít.

      — Lááátom! Láááátom! — s az édesapa, kissé vékony hangon, kiváló ritmusérzékkel hangosan és boldog mosollyal az arcán dalolni kezd.

      — „Mókuska, mókuska felmászott a fára, leesett, leesett eltörött a lába…” — énekli a dalt végig, ahogy megtanulta, s ugrándozik a sétaút közepén.

      A mókus rémülten ugrik egyik faágról a másikra és, mint a villám eltűnik az erdő sűrűjében.

      A kislány szemrehányóan és nyomatékosan felkiált.

      — Apa!!! — majd lehajtott fejjel tovább indul. Az édesanya sóhajt egyet, megdöbbenve nézi a férjét, aztán kitör belőle a nevetés. A férfi hirtelen elhallgat, maga sem érti mi történt, és nyújtott léptekkel a lánya után megy, átöleli. Hallom amint bocsánatot kér. Lánya hozzá simul.

      — Azért ezt nem kellett volna! — mondja a kislány, s hirtelen felnevet.

      — Apa, mint egy óvodás! Úgy énekeltél!

      A férfi kissé szégyenkezve néz a családjára, s egyszer csak kibuggyan belőlük a nevetés. Állnak és nevetnek a sétaút közepén. Valami feloldódott. Már nem érdekli őket a mókus, az itt-ott felbukkanó kirándulók mosolya, — ők összetartoznak, és csak nevetnek, nevetnek, nevetnek…